Bocsi a késésért, el voltam havazva...Mivel nem küldtök megjegyzéseket, nem tudom, hányan olvassátok a blogomat- csak az oldalmegjelenítésekből tudok következtetni. Tudom, eddig kicsit unalmasra sikeredett, meg hát elég rövid is lett, de igyekszem. Csak küldjetek MEGJEGYZÉSEKET! Na, mindegy. Remélem, a következő rész jobban felkelti majd az érdeklődéseteket.
~It'sJustMe~
1. rész- 8 nappal a nyári szünet előtt (part 2)
"- Volt egy....egy autóbaleset...jaaaaaj, Meliii!- alig tudtam kivenni, mit mondott, annyira sírt.- A...a családom...a családom... benne volt az autóban..." Emma
- Jaj, Emma! Mindenki ott volt?- kérdeztem rögtön.
- Nem. Szerencsére Laura megmenekült. Jaaaaj! Most mi le-hesz ve-he-lünk?- a mondat végét már nem lehetett érteni, mivel megint elkezdett sírni.
- Laura nem volt ott... anyukád, apukád? Nagyszüleid? Velük mi van? És Melody?- mentem végig gyorsan- még életben lévő- családtagjain.
- Anyu-hu é-hés a-ha-pu... ő-hők o-hott volta-hak...- Emma már fuldoklott a sírástól.
- Nyugodj meg egy kicsit. Most megmossuk az arcodat, utána elmondod, mi van Melody- val. Jó?
- Re-hendbe-hen.- válaszolta. Ám én sem voltam olyan erős, mint amilyennek mutattam magam. Nem voltam elég erős ahhoz, hogy megtudjam, mi történt Em kétéves unokahúgával, akit szülei halála után Emma családja fogadott örökbe. Mert én is nagyon szerettem a családját, de közel sem annyira, amennyire ő. Mindketten imádjuk a családunkat és mindig velük vagyunk. Mire végeztem magasröptű gondolatmenetemmel, Emma befejezte az arcmosást.
- Szóval, Melody. Ő is ott volt, de túlélte. Most a London Royal Hospitalban van. Nem tudok róla semmit. Mel, most mi lesz velünk?- kérdezte ismét majd leült a csempe mellé a földre.
Én eközben őrült módjára gondolkoztam. Ha Emma és Laura család nélkül maradt, márpedig ez történt, akkor árvaházba kerülnek. Nem! Ezt nem hagyom! És már tárcsáztam is a számot.
- Igen?- szólt bele rögtön.
***
~Emma szemszöge~
~Emma szemszöge~
El sem tudtam képzelni, miért hívhatott ki David. Hiszen alig beszéltünk egymással. Ráadásul egy gimnáziumba jártunk. Ez azért elég fura, nem? Már 5 éve ismerjük egymást és néhány "sziá"-n kívül semmit nem beszéltünk.
- Figyelj, Emma. Amikor jöttem idefelé, láttam egy autóbalesetet. Ezért késtem.- mondta.
- És? Nekem ehhez mi közöm?- kérdeztem, mert nem értettem, miért nekem mondja ezt el.
- Most mondtam volna! Szóval. Az autóban láttam az embereket- kezdte megfontoltan.- A férfi és a nő halottak voltak, két idős emberrel együtt. A mentősök éppen egy két év körüli kislányt raktak a mentőautóba.
- És nekem ehhez mi közöm? - kérdeztem rosszat sejtve. És ekkor jött a válasz:
- A mentősök a következő neveket kiabálták: Melody Johnson, Natalie és Terence Johnson, Autumn és Pete Johnson.
- De... ezek... ők a családom... - kezdtem sírni. David megfogta a kezem és úgy válaszolt.
- Igen. De egy név kimaradt.
- Kettő. Lauráé és az enyém. - helyesbítettem.- De ez akkor is valami félreértés! Nem lehet... Pontosan hová tartottak azok az emberek?
- A Woburn square és a Gordon square sarkán voltak.
- Akkor... anyáék... ők is arra voltak...- rohantam el zokogva a lánymosdó felé. Pont háttal álltam, mikor Mel benyitott. Most éppen telefonál, és nagyon izgatottnak tűnik. Amikor befejezte, így szólt:
- Apu elintézi, amíg nem találunk nektek új családot, nálunk lakhattok! És a szünetben jöhettek velünk Pesaroba! - újságolta vidáman. Azonban elég jól ismerem ahhoz, hogy tudjam, nagyon is szomorú az eset miatt. Nem mutatja nekem, nehogy megtörjek.
- Ez... nagyszerű! Most rögtön felhívom Laurát! - erőltettem mosolyt az arcomra és tárcsáztam a számot. - Laura? - kérdeztem, mikor egy elgyötört, nyöszörgő hang beleszólt a telefonba.
- Én...én vagyok az, igen. Laura vagyok. Hallottad a hírt, Em? - kérdezte és elkezdett sírni.
- Igen, hallottam. - szipogtam- Képzeld, Mel felajánlotta, hogy lakjunk náluk, amíg nem találunk... tudod.... ú..új családot.
- Kihangosítanád? - gyorsan megnyomtam a gombot.- Köszi. Meli, hallasz? ez igazán kedves ajánlat, örömmel elfogadjuk, a szüleid kedvesek, hogy megengedik. Ha Melody felépül, ő is jöhet?
- Persze! Ez semmiség! És a szünetben jöhetnétek velünk Pesaroba is... - mondta boldogan Melanie.
- Köszönjük, szívesen megyünk. Oda tudod hívni Scarletet is?- kérdezte nővérem.
- Persze, megkeresem. - ezzel Mel el is ment, hogy megkeresse nővérét.
- Ugye tudod, mekkora kincs ez a lány?- kérdezte Lori (így hívom általában), amint barátnőm kiment a mosdóból. - Tudod, milyen nehéz ez neki is? Milyen nehéz erősnek maradnia? Neki még nálunk is nehezebb, hiszen nem törhet meg. Nem zuhanhat magába. Nem mutathatja ki szomorúságát. Tudod, miért? Mert akkor mi sem tudnánk összeszedni magunkat. Talán csak évtizedek múlva. De Melanie segít nekünk. Velünk van és támogat, nem hagy magunkra. Ő egy igazi barát. - mondta. - És az egész nyarát, még az olaszországi utat is feláldozza, hogy segítsen és ne árvaházba kerüljünk.
- Igen. Tudom.
- Sziasztok! Itt vagyunk. Scarlet, a vonal másik végén Laura van. - mondta Mel, amint visszaértek.
- Szia Lilu! Hogy vagy? - kérdezte Scarlet a nővéremet.
- Még meddig hívsz így? - nevetett fel Laura. - Oviban kezdtél el így hívni... Amúgy hála Melinek, jobban. - és itt átváltottak spanyolra, amit én nem értettem. Meli néha beleszólt, ilyenkor felnevettek, majd folytatták a diskurálást.
- Ugye tudod, mekkora kincs ez a lány?- kérdezte Lori (így hívom általában), amint barátnőm kiment a mosdóból. - Tudod, milyen nehéz ez neki is? Milyen nehéz erősnek maradnia? Neki még nálunk is nehezebb, hiszen nem törhet meg. Nem zuhanhat magába. Nem mutathatja ki szomorúságát. Tudod, miért? Mert akkor mi sem tudnánk összeszedni magunkat. Talán csak évtizedek múlva. De Melanie segít nekünk. Velünk van és támogat, nem hagy magunkra. Ő egy igazi barát. - mondta. - És az egész nyarát, még az olaszországi utat is feláldozza, hogy segítsen és ne árvaházba kerüljünk.
- Igen. Tudom.
- Sziasztok! Itt vagyunk. Scarlet, a vonal másik végén Laura van. - mondta Mel, amint visszaértek.
- Szia Lilu! Hogy vagy? - kérdezte Scarlet a nővéremet.
- Még meddig hívsz így? - nevetett fel Laura. - Oviban kezdtél el így hívni... Amúgy hála Melinek, jobban. - és itt átváltottak spanyolra, amit én nem értettem. Meli néha beleszólt, ilyenkor felnevettek, majd folytatták a diskurálást.
- Hahó! Én is itt vagyok!- szóltam közbe, mikor meguntam a várakozást.
- Bocsánat, Spencer hív. Fel kell vennem. - szólalt meg Melanie.
- Persze, nyugodtan. - válaszolta Laura.
- Add át neki, hogy puszilom! - mondta Scarlet, majd folytatta a beszélgetést, végre érthető nyelven.
- Bocsánat, Spencer hív. Fel kell vennem. - szólalt meg Melanie.
- Persze, nyugodtan. - válaszolta Laura.
- Add át neki, hogy puszilom! - mondta Scarlet, majd folytatta a beszélgetést, végre érthető nyelven.
***
~Melanie szemszöge~
- Szia Spens! Hogy vagy? - kérdeztem ikertestvéremet, mikor felvettem a telefont.
- Hali! Gondoltam, megkérdezem, jöttök-e fagyizni suli után. Tudod, tesós buli.- mondta olyan lelkesen, mintha egy óvodást kínálnál meg cukorkával.
- Hát... Az van, hogy Emmáék családja ma halt meg és ideiglenesen mi leszünk az új családjuk. Emmáé, Lauráé és Melody-é. - mondtam ki gyorsan.
- Ugye ez csak vicc? - fagyott le Spencer egy pillanat alatt.
- Nem. Nem vicc.
- És jöhetnek ők is fagyizni? Tudod, hogy jobban összeszokjunk, mint család... - vetette fel.
- Nem rossz ötlet. Lehet, hogy örülnének neki. Megyek, megkérdezem tőlük. Sophie-t is hívd fel! Mindjárt hívlak. Ó, el is felejtettem... Scarlet puszil. Na szia! - köszöntem el és indultam is vissza a mosdóba.
- Szijjasztok! Spens kérdezi, elmegyünk-e egy családi fagyizásra suli után.
- Húúú, de jó! Mint régen!- ujjongott Scar. - És? Ti mit gondoltok?
- Oké, - mondta Em. - Laura?
- Öhm.. Rendben, menjünk! - felelt a vonal másik végéről.
- Szuper! Ezt megbeszéltük. Hívom is Spencert. - indultam ki ismét a helyiségből. - Szia, Spencer. Mehetünk, a többiek is beleegyeztek. 3-kor a suli előtt. Sophie mit mondott? Ő is jön? De jó! Igen. Igeen. Igeeeeen! Na! Szia!- tettem le a telefont és indultam vissza. Hirtelen megcsörrent a kezemben lévő készülék és riadtan néztem a képernyőre. Huh, szerencsére csak apa az... Gyorsan felvettem hát és belekezdtem életem egyik leghosszabb beszélgetésébe...